Van-e helyünk a kocsmában? Mielőtt bárki is felháborodna ezen a kérdésen, tisztázzuk: a kocsma szót egyúttal rendhagyó módon, gyűjtőfogalomként használom, ideértve most a kisvendéglőket, a sörözőket, a borozókat és a többi vendégfogadásra berendezett üzletet is, amelyekben kétségtelenül ott a helyünk nap mint nap. Természetesen nem az asztal alatt, hanem az asztal mellett. Alighanem lámpással kéne keresni olyan embert, aki egész életében nagy ívben kikerülné ezt a tágabb értelemben vett kocsmát. Óhatatlanul megfordul ott az ország apraja-nagyja, az ebédelő iskolás éppúgy, mint a szórakozni, kikapcsolódni vágyó felnőtt, vagy a vacsoráért éthordóval érkező nyugdíjas. Így aztán az is természetes, hogy - akár a focihoz - nálunk mindenki ért a "kocsmológiához". Elvégre többszörös, gyakorló vendégek vagyunk valamennyien. A vendéglátás viselt dolgairól, tisztességes próbálkozásairól, a kocsmák közönségéről, hangulatáról, az alkoholizmusról mindenkinek megvan a maga kiforrott véleménye. S e nézetekből - még szidalmakkal sem fukarkodó, indulatos szavakból is - azt szűrhetjük le. Az emberek szeretnék szeretni a kocsmát, szívesen járnának gyakrabban oda, ha ott az idejüket kedvükre, kellemesen múlathatnák.
Ezt holnap azonnal ki kell vennünk a könyvtárból.
Illés György (1989): A kocsma nem alszik : Piások, zugmérők, mámorkeresők . Babits kiadó, Szekszárd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése